Gondolatok szülőknek

Egy nevelési „trükköt” szeretnék most megosztani az olvasókkal, amely gyermekeinkkel való kapcsolatunkat teszi eredményesebbé.  A szabály a következő:

Ne arról beszéljünk, amit nem akarunk, hanem arról, amit szeretnénk.

A kisgyermek a  világgal való ismerkedés közben   emlékképeket raktároz el.  A beszéd értést  és a beszédet  ezeknek  a segítségével sajátítja el.  Amikor azt szeretnénk, hogy valamilyen viselkedés mintát   megtanuljon, akkor fontos, hogy  szavaink, azokat az emlékképeket hívják elő benne  amelyek megmutatják számára mit várunk tőle, ahelyett, amit nem szeretnénk.  Pl: „ Állj meg,  nézz szét a járda szélén! Ha szabad az út, akkor átmehetsz!”

Amikor arról beszélünk amit nem akarunk, „Ne rohanj át az úton!” akkor egy úton átrohanó ember képét idézzük fel tudatában. Sokkal könnyebb  számára a kép alapján cselekedni, mint  azt tenni amit mi szeretnénk,  mert szavaink nem a kívánt cselekvés képét modellezik.

Tegyük fel, hogy eső után sétálunk, és nagy tócsákat kell kerülgetni.  A „Ne lépj bele a pocsolyába!” felszólítás itt is az elkerülendő cselekvésre buzdít, mert  annak megfelelő belső kép merül fel a gyermekben.  Szavaink éppen a pocsolyába lépésről szólnak, tiltással kiegészítve.

Ha úgy fogalmazunk, hogy „Kerüld ki a tócsát!” akkor a  belső kép  segíteni fogja, hogy elvárásainknak megfelelően cselekedjen, mert a víz kikerüléséről beszélünk.  

Még jobb, ha nem utasító hangnemben fogalmazunk, hanem kedvesen, egyszerűen kijelentjük, rövid magyarázat kíséretében.  „Most pedig kikerüljük ezt a nagy tócsát. Vigyázunk, hogy a cipőnk száraz maradjon.”

Segítségünkre lehet még egy törvényszerűség, ha tudatosan alkalmazzuk.

Az átélt tapasztalatokhoz, élményekhez érzelmek kapcsolódnak. Ha ezek kellemesek, később is pozitív érzelmeket idéznek fel bennünk, ha  pedig kellemetlenek, akkor   viszolygást fogunk érezni, valahányszor hasonló helyzetbe kerülünk.

Ha tiltással, büntetés kilátásba helyezésével próbáljuk gyermekeinket együttműködésre bírni, akkor a helyzet kellemetlen érzéssel társul. Nem belátásból, hanem félelemből fog a kedvünk szerint cselekedni, és keresni fogja az alkalmat, hogy kibújhasson alóla.

Ha ugyanezt a helyzetet át tudjuk fordítani  olyan módon, hogy kellemes érzéseket ébresszen a gyermekben, akkor örömmel fog a kívánt módon cselekedni saját akaratából.

Például, ha azt mondjuk: „Had lássam, ki tudod-e kerülni ezeket a  tócsákat?”  akkor egy belső késztetés arra fogja serkenteni, hogy megmutassa milyen ügyes, és a sikeres manőver után betölti lelkét a megelégedettség érzése, erősödik önbizalma. „Lám én már ilyen ügyes vagyok.” ilyenkor ne fukarkodjunk az elismeréssel, megerősítéssel. „Látom te már úgy tudsz vigyázni a cipődre, ruhádra mint a nagyok.”  Az átélt kellemes érzés megerősíti a kívánatos viselkedést, amely idővel természetessé, sőt belső igénnyé válik.

Azért valljuk be magunknak őszintén, hogy a tócsában való tocsogás nagyon kívánatos állapot, ezért megfelelő körülmények között (gumicsizmában vagy mezítláb)  nyugodtan engedjük meg, hogy kipróbálja. Még élvezetesebb lesz a dolog, ha „uram bocsá” mi is bele megyünk.

Zs K Á